„Nem könnyű azt mondani, hogy ennyi volt, és nem tovább” – Sipos Miklós nyugalmazott esperessel beszélgettünk

Az elmúlt 41 esztendőről, a lelkészi hivatáshoz vezető útról, illetve a nyugdíjas évek terveiről kérdeztük a lelkipásztort, aki örömmel válaszolt a Szatmár.ro kérdésire.

Szatmár.ro: Nem csak a gyülekezettől kellett elbúcsúzni, hanem az aktív lelkipásztori szolgálatot váltják fel innentől a megérdemelt nyugdíjas évek. Milyen érzéseket vált ki Önből ez a változás?
Sipos Miklós: Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, hiszen nagyon friss élmény ez még, hiszen szeptember 1-jétől kezdődött meg ez az új korszak az életemben. Eddig minden napnak megvolt a konkrét feladata, készülés, szolgálatok, irodai elfoglaltság, sok-sok egyéb teendő. Ezután nyilván valami más programot kell találni, ami kitölti a mindennapokat, hiszen úgy gondolom, a nyugdíjas élet nem jelenti azt, hogy az ember teljes tétlenségre volna ítélve.

Szatmár.ro: Mikor és hogyan fogalmazódott meg Önben, hogy a lelkipásztori pályát válassza?
Sipos Miklós: Édesapám is lelkipásztor volt. Ez már egyfajta kötődést jelentett. Ugyanakkor az a gyermekkori élmény is meghatározó volt ebben a döntésemben, amikor egyszer édesapám Jézus példázatát idézve arról beszélt, hogy Jézus egyszer számon kéri, ki hogyan élt… Ott hangzott el, ami bennem gyermekként nagyon mély nyomot hagyott, és meghatározta aztán a későbbi pályaválasztást. Így szólt az idézet: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, velem cselekedtétek meg.” Gyermekként ezt én úgy értelmeztem, hogy az ember Istentől kapott feladata és rendeltetése, hogy jót tegyen az emberekkel, szolgáljon az embereknek. Nyilvánvalóan mindenki úgy, ahogyan erre Istentől megkapta a maga tálentumait. Ez volt tehát tulajdonképpen az, ami az irányt megadta. Embereket szolgálni, és közösséget szolgálni, egyértelmű volt számomra, hogy így lehet.

Szatmár.ro: Hogyan emlékszik a teológiai-, majd a segédlelkészi évekre?
Sipos Miklós: Ezek gyönyörű szép évek voltak, de igazából, mint mindenki más életében, a fiatalságának az esztendei a legszebbek.
Nem olyan körülmények között végeztük mi a teológiát mint a mai teológusok. Első éven például tízen voltunk egy teljesen fűtetlen szobában. Míg normális körülmények között, amikor az ember este lefeküdni készül levetkezőik, mi akkor öltöztünk fel még jobban, hogy éjszaka meg ne fagyjunk. De úgy általában véve is másak voltak a körülmények, de mindezek ellenére, úgy emlékszünk vissza rá, hogy szép volt, jó volt, egy izgalmas része volt az életünknek. Egy teljesen új világ tárult ki előttünk, és én örömmel vetettem bele magam a tanulmányokba.
A segédlelkészi évekre gondolva én nem győzöm hangsúlyozni, és hálát adni a jóistennek, hogy dr. Fábián György mellé kerültem ’79-ben segédlelkésznek. Egy nagy tudású, jól képzett teológus, kitűnő szónok volt, és nem utolsó sorban rendkívül melegszívű ember, akitől nagyon sokat lehetett tanulni. Nem véletlenül voltam én mindig ott minden egyes istentiszteleten. Ma már ez nem mindig van így, az a lelkész, aki épp nem szolgál sem mindig megy el az istentiszteletre. De én minden alkalmat megragadtam, hogy hallgassam, amikor ő szolgál. De hosszas baráti beszélgetések is voltak közöttünk, úgyhogy ez egy nagyon szép periódus volt, ami sajnos rövid ideig tartott, mert segédlelkészségem első évét követően ő autóbalesetben meghalt. Ennyi adatott meg ebből az együttlétből.

Szatmár.ro: Hirip volt az első saját gyülekezet, milyen kihívásokkal találta magát szemben itt, fiatal lelkipásztorként?
Sipos Miklós: Mindazzal, amit nyilvánvalóan a teológián nem tanítanak meg az embernek, amikor saját lábán kell megállnia, akkor, amikor döntéseket kell hozni, stb. Ilyen szempontból egy nagyon nehéz periódus volt: ez volt ugye a kommunizmus legkeményebb, legsötétebb időszaka. Másfelől pedig lehet, hogy pontosan e miatt a nyomorúság miatt lehetett érezni az embereknek a vágyát, az éhségét a templom után, az Ige után. Tehát szakmai szempontból, ha szabad így fogalmaznom, egy nagyon szép periódus volt, de emberileg nagyon nehéz, viszont lelkipásztorként egy nagyon szép, gyümölcsöző periódust élhettünk meg.

Szatmár.ro: Ezeket az éveket követte a szamoskrassói szolgálat…
Sipos Miklós: Igen, a hiripi 7 év után következett a szamoskrassói közel 17 esztendő. És, ha valaki megkérdezi tőlem, hogy, ha jól éreztem magam Hiripen, mert jól éreztem, szerettem a gyülekezetet, és szép gyülekezeti élet is volt, akkor miért mentem el mégis… azért mert az ember mindig többre vágyik. Nem mindegy az, hogy 30-40, esetleg 50 ember az, aki az istentiszteleten ott van, (mert egyszerűen annyian voltak, nem, mert nem jöttek, nem voltak többen), vagy pediglen 300-an. Mert amikor Szamoskrassóra kerültem bizony vasárnap délelőttönként szinte mindig elértük a 300-at. Sikerült egy nagyon-nagyon pezsgő gyülekezeti életet elindítani ott is.



Szatmár.ro: A Szamoskrassón töltött évek idején megtörtént a rendszerváltás is, milyen változásokat hozott ez az időszak?
Sipos Miklós: A rendszerváltás előtt, fogalmazzak úgy, hogy takaréklángon folyt minden: csináltuk amit lehetett, de sokkal több volt bennünk. Úgy a gyülekezetben, mint a lelkipásztorban is. De ez aztán megváltozott, mint mikor a kocsinál felengedik a kéziféket és lehet menni. Ez nagyon látványosan volt, hiszen például ’90 legelején nem elégedtünk meg azzal, hogy az évtizedekkel korábban megszűnt énekkart újra alapítottunk, de külön vegyes kart, külön női kart és külön férfi kart hoztunk létre, így három kórus működött párhuzamosan a gyülekezetben. Ifjúsággal megindult az élet, egy nagyon termékeny időszak volt. És az a felszabadultság, ami örömmel, hálával töltötte el az embereket, az az Úristen egy csodája volt a gyülekezet számára.

Szatmár.ro: Következett 16 évnyi esperesi szolgálat. Mennyire érte váratlanul, hogy a fiatal generáció tagjaként bizalmat szavaztak önnek kollégái?
Sipos Miklós: Teljesen meglepetés volt ez számomra. Hiszen amikor a jelölő közgyűlésre került sor, én úgy érkeztem meg oda, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy az én nevem szóba kerülhet. Amikor kiejtjük azt a szót, hogy esperes, egy testes, őszes hajú, komoly megjelenésű úri emberre gondolunk, ahhoz képest én egy nagyon fiatal ember voltam, és szó nem volt akkor, mint most az utóbbi időben, úgynevezett generációváltásról. Akkor még a nagy öregek javába szolgáltak. Szinte minden faluban idősebb lelkipásztorok szolgáltak. Ezért annyira meglepetésként ért, hogy a nevem szóba került, hogy én automatikusan azt mondtam, hogy nem vállalom, hivatkozva fiatal koromra. Akkor az egyik idős kollega állt fel és mondta azt, és ezzel minden mentegetőzésemet elvágta, hogy ott van Jeremiás próféta, akit amikor elhív Isten, ő sem tud mással érvelni, kibújni a feladat alól, csak hogy „Fiatal vagyok”… Így alakult, hogy aztán elvállaltam a jelöltséget, és a választói közgyűlésen, három név közül, már az első körben elnyertem a többség szavazatát, 1994-ben, 39 évesen.

Szatmár.ro: Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
Sipos Miklós: Egy nagyon nehéz periódus volt. Egyfelől a tapasztalat hiánya… de nyilvánvalóan senki nem születik esperesnek, ezért sokat is kellett tanuljak. De ekkor indult be előbb a földek, majd az épület visszaszolgáltatása…, egy nagyon megfeszített, kemény munka volt. Itt hibázni nem lehetett: nem lehetett játszani egyetlen egyházközség javaival sem. Ez volt az egyházmegyei rész, de mindemellett még 44 gyülekezet minden gondját-baját ismerni, rendezni kellett.
Ezek mellett rengeteg feladatom volt egyházkerületi szinten is: az esperesi kollégium elnöke voltam 12 éven keresztül, ami azt jelentette, hogy a kilenc egyházmegye munkáját szervezni és koordinálni kellett. Sok plusz feladat volt. Tagja voltam a megalakult egyetemes zsinatnak, ahol a liturgiabizottságban dolgoztunk sokat az új liturgián, ami ugye most is érvényben van. Aztán tagja voltam a Romániai Református Egyház Zsinatának is, az állandó tanácsnak, illetve a zsinat kánonjogi bizottságának: az egész kánon revízióját éveken keresztül dolgoztuk ki, hogy az egyház kánonját, az első paragrafustól a legutolsóig átnézni, átdolgozni, hogy a jelenlegi formájában meglegyen. Ez egy komoly munka volt. Így pedig az idő is eltelt, és máris eltelt három esperesi ciklus.

Szatmár.ro: Németiben kezdte pályáját segédlelkészként, majd visszatért a gyülekezetbe, és innen vonult nyugdíjba is. Milyen érzések fűzik ehhez az időszakhoz?
Sipos Miklós: Nagyon szép 15 esztendő volt. Az indulás meghatározó minden ember életében. Természetes tehát, hogy én ezekkel a szép emlékekkel tértem tehát vissza, így kihívásnak tekintettem azt, hogy egy ilyen népes gyülekezetben szolgálhatok. Én minden nagyképűség nélkül elmondhatom, az első perctől kezdve, úgy Hiripen, mint Szamoskrassón leírtam a prédikációt, készültem. Én soha nem voltam híve az improvizációnak, hogy majd lesz valahogy. Ez pedig hatványozottan érvényes volt itt Szatmárnémetiben is. Tehát egy plusz kihívásnak éreztem ezt, hogy itt nincs megállás, mert én annyit tudok, hogy ebből megélek. Hanem az önképzés folyamatos volt.
Itt nagyon sokrétű munka és feladat volt, szerencsére, hogy ehhez munkatársak is voltak: a nőszövetségen belül nagyon szép tevékenység zajlott. A presbitérium is jól működött. Templomfelújítás, parókia-felújítás… tehát külső munkában és a lelkiekben egyaránt, itt nagyon-nagyon áldásos tevékenység volt.
Szerencsém volt, egy könyvelő cég, Farkas Sándor cége a könyvelés terhét levette a vállamról: elvállalta az egyházközség könyvelését, ingyen és bérmentve csinálták feleségével 15 éven keresztül. Tehát azt az energiát, amit mindez elvitt volna, én tudtam más egyébre fordítani.

Szatmár.ro: Az elmúlt hónapokban megtapasztalta ön is, mit jelent, az hogy egy világjárvány miatt bezárják a templomok ajtaját, az egyetlen lehetőség az online kapcsolattartás maradt a gyülekezettel. Gondolta volna valaha, hogy ilyen is megtörténhet?
Sipos Miklós: Megéltünk mi olyan időszakot, amikor igyekeztek korlátozni a templomlátogatást, viszont az egészen más volt. Akkor mindig megtaláltuk valahogy az útját-módját, hogy kijátsszuk. Csak egy pillanatra, hogy visszaugorjunk az időben, volt olyan periódus, amikor tilos volt a templomban villanyt gyújtani, áramot fogyasztani… de persze megtaláltuk a módját. Viszont a mostani egy teljesen más helyzet volt, amit nem is próbáltunk meg kijátszani, hiszen itt az emberek egészségéről volt szó.
Viszont egy kínszenvedés volt: az online közvetítés a templomból történt. Minden lelkipásztor maga döntötte el, ki, hogy oldja meg. Én amellett döntöttem, hogy a szószékről legyen az igehirdetés, hogy aki nézi, legalább kötődjön a templomhoz, ha már nem lehet ott. De a lelkem fáj. A lelkem fájt amikor az üres padokat láttam. Ez egy rettenetes érzés volt. Nem voltak ott a megszokott arcok. Már tudom ki hol ül, ki honnan néz vissza, de nem arcokat láttam, hanem üres padokat, ami nagyon nehéz volt.



Szatmár.ro: Az elmúlt hetek során viszont már újra jöhettek a hívek, és a Németi-templom falai között búcsúzott a gyülekezettől…
Sipos Miklós: Sokan eljöttek, és ha nincs ez a rendkívüli járványhelyzet még többen lettek volna. De ahogy én zárszóként elmondtam, nem szerettem volna, és nem is búcsúztam ki a gyülekezettől, mert ennek a gyülekezetnek a tagja kívánok maradni családommal együtt továbbra is, más minőségben.
Roppant nehéz volt, mert a szívemhez nőtt ez a gyülekezet. Rengeteg emberi sorsot ismertem meg, nagyon sok emberrel a szó szoros értelmében sírtunk együtt, és hála Istennek, nagyon sok családdal örültünk is együtt.
Valahogy én úgy érzem, sokkal jobban összeforrt az életünk ezzel a gyülekezettel, mint, ahogy ez a 15 év adhatta volna, mintha legalábbis itt, ebben a gyülekezetben lettünk volna.
Így nem is könnyű azt mondani, hogy hát jó, ennyi volt, és nem tovább.

Szatmár.ro: Hogy néz ki az elmúlt 41 év, számokban?
Sipos Miklós: A három szolgálati helyemen végzett szolgálataimat mindig lejegyeztem, így puszta számokban 7166 igehirdetés, 325 keresztelés, 133 esketés, és 1225 temetés a 41 statisztikája. Viszont ezek között nem szerepelnek azok a szolgálatok, amelyeket más gyülekezetekben végeztem, és hát esperesként, nincs egyetlen egy olyan gyülekezet az egyházmegyében, ahol ne szolgáltam volna. Nem beszélve a vizitációkon túl, a különböző lelkészbeiktatásokról, templom-, és parókiaszentelésekről, és különböző ünnepélyekről, ahol még esperesként szolgáltam. De egyházkerületi közgyűléseken, igazgatótanácsi üléseken, teológiai évnyitó- és évzáró istentiszteleteken, Brüsszelben az Európai Parlamentben, Magyarországon, Németországban, Svájcban, Hollandiában, Dániában, ahová megadta az Úristen, hogy eljutottam és szolgálhattam.



Szatmár.ro: Várta a nyugdíjas évek? Milyen tervei vannak az elkövetkező esztendőkre?
Sipos Miklós: Én eldöntöttem, hogy a 65 éves kort elérve élek a lehetőséggel. Ennek egyik magyarázta az, hogy akkor, amikor fiatalokat nem tudtunk elhelyezni, mert korlátlan ideig szolgáltak az idős lelkészek, én javasoltam azt a zsinaton, hogy szállítsuk le 70-ről, 65 évre a nyugdíjkorhatárt, hogy fiatalok, pályakezdők ne munkanélküliként kezdjék, hanem tudjuk őket elhelyezni. Nem volt ez egy könnyű dolog, de ennek az ügynek én élharcosa voltam, és ha ezért én harcoltam, akkor most fura lett volna, ha én azt mondom, hogy nem megyek nyugdíjba.
Egyfelől elvi kérdés volt, másfelől pedig érzem a fáradtságot. Szívesen, örömmel szolgáltam egész életemben, de elég sok minden átmentünk és sok mindent megéltünk, de a 41 év szolgálat alatt, legfeljebb 5-6 olyan esztendő volt, amikor én egy szabadságot elejétől végig eltöltöttem. És az, hogy egy hetet elutazik az ember nem váltja ki azt az egy hónap pihenést, amit nem használtam ki, és ez összegyűlt.
Fáradt vagyok, a fiatalabbak, a tettre készebbek és az ügyesebbek jönnek és átveszik a stafétát.

Szatmár.ro: Milyen tervei vannak az elkövetkező esztendőkre?
Sipos Miklós: Nekem a hobbim az asztalosság, ki is alakítottam már magamnak a kis műhelyemet, ahol a hobbimnak fogok hódolni. Aztán a terveim között szerepel a prédikációk rendszerezése. Rengeteg prédikáció ott van a fiókban, dobozokban, évek szerint. Most ezeket szeretném rendszerezni bibliai könyvek szerint. Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig. Magam is kíváncsi vagyok, vajon van-e olyan bibliai könyv, ami kimaradt volna, amiről soha nem prédikáltam… Ez nyilván egy nagyon hosszú munka lesz, fog elfoglaltságot adni.
Ugyanakkor nemrég nagyon kevesen mondta az egyik kedves szolgatársam, hogy bármikor kopogtatok, nála mindig lehet szolgálni. Viszont ez nem így működik. Én senkinél nem fogok kopogtatni, viszont ha bárki kér, szívesen, örömmel szolgálok, segítek, hogy legalább ők tudjanak elmenni szabadságra, nem úgy, mint annak idején én. Természetesen addig, ameddig ehhez az Úristen ad szellemi és fizikai erőt, valamint egészséget.